Egy magas, sovány férfi ér hozzánk először. Legnagyobb meglepetésemre megragadja a kezemet, a szájához emeli és kezet csókol.
- Üdv a Townsend kastélyban, Caitlyn. Én Nick vagyok, Lucie férje. - mondja mosolyogva. Egészen rendes embernek tűnik. Bár sötét haja már őszül, a szemei fiatalosan csillognak, mosolya félszeg.
- Ő pedig a fiunk, Jonathan. - szól közbe Lucie és a Nick mögött ácsorgó srácra mutat.
- Szólíts Josh-nak. - mondja az, és felém bólint. Te jó ég, csak most tűnt fel milyen helyes! Vékony testalkatú, de izmos, haja világos barna és a szeme... A szeme tengerkék. Igéző. Ha egy másodperccel tovább bámulnám, biztos, hogy elpirulnék, ezért inkább elfordítom a fejem és a két férfit lassabban beérő idős nőre koncentrálok.
- Karla vagyok. - szólal meg kedves mosollyal és megszorítja a kezem. - Örülök, hogy megismerhetlek.
Vacsora közben sok mindent megtudtam a Townsend családról, de főleg a kastélyról meséltek. Nyaranta turisták fogadásával foglalkoznak, az egész nyugati szárnyat átalakították a vendégek számára. A keleti szárnyat tartották meg csak eredeti tervezésében, az a család lakórészlege. A legfelső emeleten az alkalmazottak élnek, mint kiderült saját szakácsuk, lovászuk, takarítóik és karbantartójuk van. Nick három gyárat üzemeltet, elég távol innen, Lucie pedig ingatlanügynökként dolgozik, emiatt gyakran vannak távol. Lucie arról áradozott, hogy "szegény" Josh-nak végre nem kell egyedül maradnia itthon ilyenkor, mire a srác kis híján félrenyelte az ételt és heves köhögésbe kezdett.
Legnagyobb meglepetésemre egész idő alatt eszembe sem jutottak a szüleim. Mostanáig. Rögtön lefagy az arcomról a mosoly, amint felidézem anyut és aput. Most épp a tengerparton sütkéreznénk, vagy talán egzotikus hal ételeket kóstolnánk. Ha velük mentem volna aznap este, talán nem történt volna meg mindez. Az is lehet, hogy semmin sem változtatott volna, de lehet, hogy mégis. Gyötrő bűntudat tör rám, kis híján könnyek szöknek a szemembe. Észreveszem, hogy Josh engem figyel, ezért gyorsan összeszedem magam és mosolyt erőltetek az arcomra. Felhúzza egyik szemöldökét, de nagy megkönnyebbülésemre annyiban hagyja a dolgot.
A vacsora végeztével felállunk és elköszönünk. Lucie megkéri Josht, hogy kísérjen fel a szobámba. Út közben még beszélgetünk és Josh ellát néhány tippel, hogy megelőzzem az eltévedést. Már majdnem a szobáknál járunk, amikor egy fekete valami ugrik elénk. Kis híján felsikoltok, de aztán észreveszem, hogy a fekete valami szőrős és dorombol. Egy macska! A szemem sarkából észreveszem, hogy Josh rajtam vigyorog, mire a lehető leghelytelenítőbb pillantásomat vetem rá.
- Caitlyn, bemutatom Feketét. - mondja és felkapja a cicát. Hitetlenkedve nézek rá.
- Komolyan Feketének hívják? - Josh bólint és átnyújtja. A macska vidáman dörgölőzik a mellkasomhoz. Megcirógatom a fülét és Joshra pillantok, de a fiú tekintete megfejthetetlen.
- Gyere - mondja és átveszi Feketét. -, ideje visszatérni a szobánkba.
Arra a következtetésre jutottam, hogy nem is olyan könnyű itt eltévedni. Josh remek tanácsokat adott, útközben megmutatta a fontosabb tájékozódási pontokat és elmagyarázta, honnan vegyem észre, ha nem jó helyre fordultam.
A szobámba érve azonnal a ruhásszekrényhez megyek és előszedek egy egyszerű lila pizsama felsőt és egy melegítő sortot. Ma egész nap egy egyszerű fehér blúzt viseltem, sötét farmerrel és az anyukámtól kapott ezüst karkötővel. Luciet látva aggódni kezdtem, hogy túl "alul öltözött" vagyok a családhoz, mert mind ő, mind a férje rendkívül elegánsan festettek, de Josh öltözködése megnyugtatott, ő szintén farmert viselt, szürke kapucnis pulcsival.
Ágyba bújok és hamar elalszom, mert kifárasztott az utazás.
